Életem naplója

(tudom, közhelyes)

November 29.

A halál a legnagyobb veszteség.

Talán most már megfogalmazódott bennem mindaz a gondolat és űr, amit magad után hagytál. Még mindig itt cseng a fülemben az a mondat, amit utoljára mondtál. Csak újra és újra magamban hajtogatom.

A barátom voltál... Nem az a fajta, akivel minden nap beszélek, de még az sem akivel hetente. Te tipikusan az az ember voltál, aki szívből a legjobbat kívánta nekem, aki ha kellett órákat is rám és a problémáimra áldozott. Te olyan barát voltál, aki még ha az fájdalmas is volt de mindig az igazságot mondta el nekem.

Még mindig szörnyen hiányzol...

 

Október 22.

Végül nem szakítottunk... képtelenek vagyunk (vagyok). Nem tudom, hogy meddig tartunk ki, hányszor kell még ugyan azt a kört lejátszani.. Én tényleg igyekszem, rákapcsoltam a tanulásra, prédizésre, itthoni házimunkára.. annyira próbálkozom, de semmibe van véve. Én csak gyengéd szeretetet kértem cserébe, semmi többet. Nem tudom elképzelni, hogy ha valaki szereti a másikat, akkor ez miért nem alap? Ezért veszekedek ennyit, ezért féltékenykedem és ezért “nem jó nekem soha semmi”.. mert ha ez az alapvető dolog ennyire hiányzik (ölelések, puszik, simik, csókok) akkor mégis milyen ez a kapcsolat? Egy szeretet nem pénzben mérhető. Kérnem kell, hogy beszélgessünk? Tényleg itt tartunk? Annyiszor kértem már, annyi vita volt már. Én 110%-ot beleteszek, és még csak azt sem kérem,hogy a másik felem is ennyit tegyen bele. Gyöngéd szeretet. Csak ennyire van szükségem. Tudom, hogy néha elviselhetetlen vagyok, tudom, hogy nagyon hisztis tudok lenni.. de annyira be vagyok már feszülve ezektől a dolgoktól, hogy az már nem egészséges. Nem tudom, mi lenne a helyes lépés...

Október 16.

Megtörtént velem, amitől mindig is féltem. Nyilvánosan estem el. Talán ez a karma (amiben nem hiszek) mert sajnos én tipikusan az az ember vagyok, aki mindig kineveti azokat, akik elesnek, legyen az bárhol. Nem gonoszságból, egyszerűen annyira viccesnek találom magát az esetet, hogy nem tudom magamba fojtani. De most fordult a kocka.

Reggel volt. Még talán hajnalnak is nevezném (8 óra körül), és már 10 perce ment az  órám, így hát szedtem a lábamat. A busz nyilván megint 55 percre tolta ki a40 perces menetidőt... Így hát mikor leszálltam, szaladtam a suliba. A zebránál már villogott a zöld lámpa, veszély veszély. Elkezdtem futni, nehogy elinduljon a háromsávos kocsisor. Na de persze a hajnali órák miatt az ízületeim még nem készültek fel a reggeli tesi órára, így a bal térdem berogyott futásközben, pont mikor ráléptem. Centiken múlott, hogy nem estem pofával a betonra. Talán a hosszú lábaimnak köszönhető, hogy épségben megúsztam. Rettentő kínos volt ez a rengeteg autó előtt, akik azt várták, hogy vége odébb bicegjek. Jól meghúztam a bokámat.

De nem volt probléma, hisz este mentem röpire is, ahol olyan erővel bikázták az arcomnak a labdát, hogy beleszédültem. Összességében talán a tegnapi nap nem az én napom volt... A fejem és a bokám az óta is fáj. Csúcs!

Szeptember 29.

Egy szakítás akkor a legfájdalmasabb, amikor minden tökéletes, fülig szerelmes vagy, de mégis szakítanod kell. Szakítanod kell mert elvárják.

Én mindennél jobban szeretlek Ábel. Te voltál az egyetlen ember, aki őszintén minden nap érdeklődött irántam. Te voltál az az ember, aki minden hibám ellenére őszintén és teljes szívéből szeretett. Te voltál a legjobb barátom, akinek minden apróságot elmondhattam, akinek minden nap alíg vártam, hogy mesélhessek. Te voltál az az ember, aki miatt jobb ember akartam lenni. Te formáltál jobbá.

És én most mindezt eldobom... eldobom, mert már nem bírom ezt a nyomást. Eldobom magamtól azt a boldogságot, amit még sosem tapasztaltam senkitől. Te voltál a lelkem másik fele. Még mindig teljes szívemből szeretlek.

Csak abban reménykedem, hogy az idő enyhíteni fog a fájdalmon, mert ez most annyira fáj, annyira sajog, hogy abba bele fogok betegedni.

Sosem fog kiderülni, hogy milyen férj lettél volna, sosem fog kiderülni, hogy milyen apja lettél volna a gyerekeinknek.

Valahol még várom azt a csodát, hogy folytasd a fanulmányozást, és egy idő múlva újra megkeress, hogy megkeresztelkedtél és hogy folytassuk a közös életünket.

Tudom.... szánalmas vagyok, és nevetséges, hogy ilyen butaságokkal áltatom magam. De muszáj valamibe kapaszkodnom, hogy ne essek teljesen szét.

Várni fogok rád!

Szeptember 21.

Ültem a buszon és teljesen átadtam magam a zenének, amit éppen hallgattam, de a buszon lévő hangos bemondó olyan hangerővel jelentette be a híreket, hogy majdnem leestem az ülésről. A hír fontos volt, a kettes metró a deák tér és a déli között nem közlekedik... Szuper.. De azért minden megállóban megismételte a bejelentést, csak hogy tutira ne halljam a zene felét sem. Végül nehezen, de eljutottam a nekem kellő megállóba és leszálltam. Majd sétálva a másik buszmegállóba a Bring me to life-ot hallgattam és erről eszembe jutott a videoklip, amit erre a zenére csináltunk még a média suliban. Egyik legkomolyabb színészi teljesítményem. Nagy mázlim volt, mert a másik busz pont akkor ért oda, amikor én, és még hely is volt (!!). Természetesen ez a busz sem hagyta ki a napi tájékoztatást ... már bele is kezdett: a kettes metró újra közlekedik a teljes vonalon. Na, várjunk csak (?!) Ilyen gyorsan megoldották a problémát? Ilyen gyorsan felújították a fél útvonalat? Hmmm, fejlődünk, azt kell mondjam, összekaptuk magunkat (se).

Szeptember 04.

Tegnap "megünnepeltük", hogy immár egy éve vagyunk együtt. Brutál, nem de? Egész nap együtt voltunk. Imádtam! Bár hivatalosan 6-án lennénk egy évesek, de aznapra sajnos nem kapott szabit... Este indultam csak haza, valamikor sötétedés után, és mivel telefonon beszéltem Ábellel, így a sétát választottam, fuvar helyett. Már majdnem hazaértem, épp az utcánk alsó kanyarulatában battyogtam, ott ahol jobb oldalt erdő vezet végig. Egyszer csak hirtelen kiugrott az árokból egy kiscica. Eszméletlenül zabálni valóan cuki volt. Ott helyben vajjá olvadtam tőle (persze előtte az ütő is megállt bennem, ahogy konkrétan megtámadta a lábamat "játékból"). Érdekes hogy egyáltalán nem félt egy vadidegen embertől. A környékünkön minden állat fél az idegenektől. De ez a cica.... hát szana-széjjel simogattam, miközben úgy dorombolt, mint egy V8-as motor. Nagy nehezen leráztam magamról, hogy azért mégse kövessen már egészen hazáig. Folytattam tovább az utamat, persze közben végig Ábellel beszéltem, aki hősiesen végighallgatta a telefonban, ahogyan a barátnője szétolvad egy kiscicától. Én azon gondolkoztam, hogy hogyan ijedhettem meg ettől a macskától, mégis mit hittem mi ugrik ki rám a bokorból? Tulajdonképpen bármi veszélyes is lehetett volna, de nekem mégis vicces volt, ahogy az a macska letámadott. Szóval mentem tovább és tovább, míg végül megérkeztem a házunk elé. Még éppen egy érdekes témában voltunk Ábellel, így nem mentem be egyből, hanem ott ácsorogtam a kapu előtt. Miközben hallgattam édes hangját a telefonban az útszéli árok szélénél ácsorogtam. Egyszer csak látom, hogy megint ott van egy macska. Pont kibújt az árok alagútjából (?).. Már mentem is közelebb, magabiztosan, hogy még egy cicát megsimizhetek, mikor felfigyeltem a gyanúsan hosszú farkára. Mi a szar?... Közelebb mentem, mire az a "macska" felém ugrott... Ekkor láttam meg, hogy egy rókával van dolgom. A frász kitört, de olyannyira, hogy elsírtam magam (ciki)... Nem tehetek róla. Ha brutálisan és váratlanul megijedek, akkor elsírom magam. Vagy ha nagyon durván mérges vagyok, akkor is.. Nem tudom, mitől lehet ez, de nagyon utálom magamban:(Szóval visszatérve a rókára. Szerencsére nem támadott meg, hanem elszaladt. De azért előtte még megmutatta, milyen kis beszari vagyok. Ez volt talán a nap tökéletes zárása, de még így is kevés volt:(

Augusztus 27.

Csökken a lelkesedésem?

-lehet

Előre megmondtam, hogy ez lesz?

-igen

De ettől még szörnyen fáj az egész?

-pontosan

Kérdésekben beszélek?

-igen

Inkább befogom és lelépek?

-azt teszem

Július 18.

Nem tudtam, hogy lehet ilyet érezni... vagy inkább azt, hogy éppen én fogok így érezni. Ezt régebben elképzelhetetlennek tartottam, talán még most is. Vagy csak ennyire ellenkezem ellene. Vagy csak azért ellenkezem, mert én senkitől nem kapok ilyet, nem tudni... A lényeg, hogy minden fejben dől el. Ezek csak érzések.

Július 04.

Ma valahogy különösen rosszkedvvel ébredtem. Ennek lehet egy rossz álom, vagy akár a tegnapi is az oka. Mindenki azon dolgozik, hogy elbizonytalanítson, és sajnos kezdem érezni, hogy hatnak rám. Nem szeretném, ha ők nyernének, de a másik oldalról nem sok támogatást kapok, és így egyedül nagyon nehéz.

Nem tudom, mi lenne a jobb, csak azt, hogy mi lenne könnyebb.

Június 26.

Kevés lenne csak annyit írni, hogy feszült vagyok... az ujjaim olyan szinten kisebesedtek a stressztől, hogy már semmilyen krém nem hat rájuk. Minden nap attól félek, mikor török meg, hogy mikor jön el az a pillanat, mikor kiszállok az egészből, mert már nem bírom. Ez most nem valami gagyi mártír duma... Egyszerűen túl sok mindent látok ingatagnak magam körül.

Rettegek attól, hogy Ábelt elveszítem, vagy, hogy a családom kiutál, hogy elveszítem az állásom, hogy nem tudok tovább tanulni. Mert ezek most mind ingatag lábakon állnak. Folyamatos nyomás jön a családom felől, hogy hagyjam el azt, akit a legjobban szeretek. Ez olyan szinten megvisel, hogy már otthon lenni is fáj. Nem tudok továbbtanulni, mert gimiben nem érdekeltek a jegyek, így most hiába teljesítettem négy egészes átlag felett ebben a két évben, mit sem ér, ha nem vesznek fel. Így a munkám is kétes, hogy megmarad e, mivel csak diák pozíció van nyitva...

Összességében, most leginkább létezni sem szeretnék, az lenne a legjobb, ha elnyelne a föld, és senkinek se tűnne fel, hogy valaha  is léteztem.